A cro-magnoni és neandervölgyi leletek, amelyek között találtak kezdetleges fuvolaszerű eszköz maradványt, azt sugallják, hogy zene már a történelem előtti korban is volt. Tudósok, például Robert Dunbar azt feltételezik, hogy az őszi zenei rítusok – dobolás, emberi ének, testmozgás – kezdetleges vallási formák voltak, és céljuk a de-individualizálás érzése volt. Bár sok feltételezés van arról, hogy a zene hogyan és miért alakult ki és lett az emberi élet része, nagyon kevés kísérleti és leíró bizonyíték támasztja ezeket alá. A legrégibb utalás a zene hatásának felhasználására egy i.e. 4000 évből származó freskó, amely hárfán játszó papot és zenészeket ábrázol. Ebben az időszakban a Codex haburami (alleluja a gyógyítónak) volt zengzetes fizetség a gyógyítónak. I.e. 2000-ben asszír írások szerint a zenét használták arra, hogy megkerüljék vele a rossz szellemek hatását. Későbbi századokban a zenét az ősi Görögországban már terápiának használták, Aesculap például muzsikát ajánlott a rossz kedély legyőzésére. A zene emberre gyakorolt hatásának megértésére az i.e. 5-6. század után kezdtek törekedni.
Ebben az időben Pythagoras és követői elsőként világítottak rá a hangok matematikai vonatkozásaira. Elbűvölték őket azok a fogalmak, koncepciók, amelyek hozzájárulhatnak a végtelen megértéséhez: a világűr megértéséhez kidolgozták az asztronómiát; a számok megértéséhez a matematikát; és a zene megértéséhez az összhang teóriáját. Severinus Boethius (480-526) – aki arról híres, hogy ő fedezte fel az összefüggést a között, hogy milyen erővel üt a kalapács az üllőre és milyen a keletkező hang magassága – a „De institutione musica” című munkájában részletezi, hogy Pythagoras és tanítványai fedezték fel a különböző ritmusok és az emberi kedélyállapot közötti összefüggést.
A filozófus, Platon nagy érdeklődést mutatott az iránt, hogy a zene hogyan hat az emberre. Az volt a meggyőződése, hogy a zene tanulmányozása feloldja az emberi lélekben rejlő kettősséget. A „Köztársaság” című munkájában azt írja, hogy: „A zene szuverén, mert a ritmus és a harmónia utat talál a lélek mélyéhez és erősen hat rá, kegyelmet közvetít, ha az egyén megfelelően képzett.” A pythagorasi különböző zenei tulajdonság-csoportokból a modalitást választotta ki, amely a nyugati zenére olyan nagy hatással volt. A modális rendszer gerjesztően hatott a különböző zenei fejlődési irányokra. A frígiai mód például békességet, nyitottságot vált ki. Arisztotelészt is erősen foglalkoztatta a zene megértése, de Platon megközelítésétől eltérően nem az esztétikus, hanem a katartikus hatásra összpontosított. Az volt a véleménye, hogy a zene képessé tesz arra, hogy „legyőzzük az olyan érzéseket, mint a szánalom, a félelem és a lelkesedés”, és a misztikus zene lehetővé é teszi „a lélek gyógyítását és megtisztítását." Bár egymástól eltérő módon képzelték a zene hatását az emberre, – Pláton úgy gondolta, hogy a zene lassan építi fel az emberi pszichét, Arisztotelész úgy véli, hogy a zene ereje szétrombolja a negatív illúziókat – mindkét filozófus meg volt győződve a zene gyógyító képességéről.
A zene vallási felhangjának jelentősége a középkorig hatott, amikor a zene szerepét a jól-lét kialakításában és fenntartásában annyira fontosnak tartották, hogy törvényekkel kötelezték a zene tiszteletére azokat, akik gyógyító tudományt tanultak. Az akkori hit szerint, ha zenével meggyógyítják a lelket, az meggyógyítja a testet is, és így különböző speciális zenéket használtak más és más betegségre. Köszvény ellen például a fuvola és a hárfa felváltott megszólaltatását alkalmazták. Bár a középkorban a zenét egy szisztematikus gyógyítási folyamat keretében alkalmazták, az volt a feltételezés, hogy a muzsika ettől függetlenül, misztikus hatást gyakorol. A 19. század vége felé lassan megváltozott a
középkori hiedelem, az érdeklődés a hang fiziológiája felé fordult. Ezt a területet egy német orvos-fizikus, Hermann von Helmholz uralta. Kutatásai – amelyekben például elektromos hangvillát használt és a harmónia hatását vizsgálta az emberi érzelmekre, pszichére – jelentősen hozzájárultak a zene alkalmazásához klinikai körülmények között.
1914-ben történt a zene első dokumentált alkalmazása a sebészetben, a 20. században. Ekkor Evan O’Neil Kane a JAMA-ban közölte esetét, amelyben fonográfot alkalmazott a műtőben. Egy évvel később W.P.Burdick részletesebb beszámolót közölt erről a kísérletről az American Yearbook of Anesthesia and Analgesia lapjain. Dr. Kane, a műtét utáni kórtermekben a fonográffal szerzett jó tapasztalatok alapján a zene-eszközt bevitte a műtőbe is. Azt tapasztalta, hogy csaknem minden beteg jobban tűrte az előkészítő fájdalom-csillapítást, és kevéssé szorongtak a „műtét borzalmaitól”.
Négy évtizeddel később kimutatták, hogy nagyon fájdalmas fogászati beavatkozásoknál erős hanghatások, vagy háttérzene mellett kevesebb gyógyszeres fájdalomcsillapítóra volt szükség. Ha a pácienst nagyon erős hangnak tesszük ki, amelynek a fokozását a beteg tudja szabályozni, a hanghatásra való figyelés csökkenti a fogászati kezelés megkezdése utáni fájdalomingert.
Ennek a vizsgálatnak a továbbfejlesztéseként zenei intervenció beavatkozások során csökkentette a haemodinamikai változásokat, a postoperatív fájdalmat, a szükséges nyugtató és fájdalomcsillapító gyógyszerelés mennyiségét, sőt, elősegítette a műtét utáni javulást is. A legutóbbi idők vizsgálatai azt kutatták, hogy hogyan lehet ezt a hatást értékesíteni. Felhasználták, például a zene pozitív hatását az intenzív osztályokon. A zene stressz oldásának egyik mechanizmusa a felborult homeostasis helyreállítása lehet, a hypothalamus-mellékvese mirigytengelyen keresztül. A cikk szerzői a dehydroandrosteron, epinephrin, és interleukin 6 koncentráció, és más stressz komponensek szignifikáns csökkenését észlelték Mozart muzsika hatására kritikus állapotban lévő betegek egy csoportjánál, összehasonlítva egészséges önkéntesekkel. Azt is tapasztalták, hogy ezeknél a betegeknél a plazma növekedési hormon tartalma szignifikánsan emelkedett. Ezek az észlelések, más kutatók eredményeivel együtt, a zene hatására létrejövő immunológiai változásokra utalnak.
A szerzők által végzett randomizált stresszoldó klinikai kutatásokon kívül más vizsgálatok betekintést nyújtottak a nem-specifikus hormonális és a dopamin szintézis hatásba. Úgy tűnik, hogy a női nemi hormonok – a férfi nemi hormonokkal összehasonlítva – a zene szorongásoldó hatására erősebb stressz választ segítenek elő. Ugyanezek a hormonok fokozhatják a nők érzékenységét a zene szorongásoldó hatására. Bár e jelenség mögöttes mechanizmusa további vizsgálatokat tesz szükségessé, a megfigyelések arra utalnak, hogy nemi különbségek vannak a súlyos betegségre és zenére való reakciókban. További tanulmányok arra utalnak, hogy a zene az agyban fokozhatja a calcium/calmodulin dependens dopamin szintézisét, és hogy ez a dopamin csökkenti a vérnyomást a dopamin 2 receptorokon keresztül. Ez a mechanizmus jelentkezhet a zene stresszoldó hatásában a súlyos sérülésekre adott hypermetabolikus válaszok eseteiben.
Kezdetben a zene, mint terápia a mágikus, rituális gyógyítások része volt. Manapság a zenét kiegészítő eszköznek tekintjük a klinikai környezet anonimitásának és de-individualizálásának áthidalására, valamint a páciensek hatékony stressz oldására. A kutatás azonban még kezdeti stádiumban van, és sok munka vár még ránk. Nemcsak a zene páciensre gyakorolt fiziológiai hatásával kell foglalkoznunk, hanem a lehetséges ellentétes hatásaival is, beleértve azt, hogy elvonhatja az orvos figyelmét a műtőben, figyelembe kell venni a vokális zene negatív élénkítő hatását, és az egyéni ízlés különbözőségeit. E mellett nem minden zenét alkottak azonosan, a klasszikus és a kaotikus zenének nagyon különböző a hatása. Ha a zenét megfelelően és megfontoltan alkalmazzuk, hatékony támogatója lehet a pozitív klinikai kimenetelnek, ugyanakkor nagyon kevés rizikóját ismerjük. Hogy a zenét elismerik-e széles körben kiegészítő terápiának, az attól függ, hogy klinikai megfigyeléssel és tudományos kísérletekkel jobban megértjük-e működését, szerepét.
Forrás: www.hazijogorvos.hu